Megnéztünk egy filmet. Aztán vitatkoztunk róla. Nem a Világnézeti Klubban :) A rövid vitában az indulatok pattanásig feszültek. Mi van? Egy moziban? Igen. És épp ez az ami írásra késztet, nem maga a film, arról csak annyit, amennyi a fogadtatásához, és a kontextusához szükséges, bocs a filmkritikusoktól.

A Halime útja egy bosnyák nő története, aki a kilencvenes évek etnikai tisztogatásának áldozatul esett férje, és fia maradványait próbálja felkutatni, oly sok más nőhöz hasonlóan, dns mintája alapján vizsgálják a tömegsírból előkerült csontokat. Halime (valós eseményeken alapuló) történetében azonban van egy csavar. A fia nem az övé, így ha meg akarja találni, előbb genetikai anyját kell megtalálnia. Kész is a balkáni-hollywoodi road movie :) Csakhogy itt semmi sem megy olyan sterilen, mint nyugaton, az örökbefogadás sem valami hivatali ügyintézőkön, és papírok tömegein keresztül történt. A gyermek anyját ismeri Halime, egy szerb férfival menekült el egy szerb faluba, (tőle a gyerek is persze a férfi nem tudja), még jóval a háború előtt. Halime útja során flashbackekben - elbambulásokban (miként másként, ez a klisé kihagyhatatlan a balkán háborút feldolgozó filmekből?) ismerjük meg a háború, elsősorban férje és fia elvesztésének borzalmait, és tudunk meg jónéhány titkot.

Erénye a filmnek, hogy családi társadalmi viszonyokat ábrázol, legalábbis bepillantást enged a hétköznapok és a konfliktusok szociokulturális vonatkozásaiba. Megleshetjük a vallást a konyhában, a temetőben és az ágyban is, legalábbis bosnyák oldalon. Vagy ahogy a filmben ezt hangsúlyozzák a muszlimoknál. Ez az első, ami feltűnt, hogy szinte nincs is szerb meg bosnyák, csak muszlim meg keresztény, de ezt még elvitte valahogy az, amikor a szerb fickó töröknek emlegeti a nőjét, mert a balkánra ugyebár a törökök hozták be a muzulmán vallást. A szerbekről nem tudunk meg túl sokat, bár sokat szerepeltetik őket a filmben, nagyjából három jellemzőjük biztos. Keresztények, isznak, és gyilkolásznak, mint az állatok. Kell legyen náluk fegyver, amivel vagy a levegőbe lőnek, vagy a muszlimokra. Amikor szerbek voltak a képernyőn (a filmben szinte mindig csak keresztények), pia is volt ott. Nem nagyrészt. Mindig! Vacsora, reggeli, utcai vágókép, a szerb oldalon, mindenhol alkohol, részeg emberek. Na most én nem mondom, hogy a szerbek azért nem isznak annyit, de hogy a bosnyákok ne piálnának azt azért erős túlzásnak érzem. Majd másfél óra borzalom és szenvedés után, mikor a kocsmában rázendül a szerb mulatós, sejtettem, hogy én vagyok az egyetlen a teremben, aki lekopogja a térdén a ritmust. A közönség a vallásos kifejezéseknél, köszönéseknél, köszöntéseknél, és a néhány törökből, de általában török közvetítéssel arabból átvett szó hallatán kissé meglepetten, de annál elégedettebben morajlott fel, és ilyen kifejezések voltak bőven, még egy szaudi családnál is megirigyelnék azt a fordulatszámot, amivel itt Allaht emlegették, különböző helyzetekben, már a hetvenes évek Jugoszláviájában is, ahol a film kronológiája kezdődik. Döbbenten nézték, ahogy a szerb katonák morbid viccekkel alázzák meg muszlim testvéreiket, és egyáltalán ahogy ezek a disznók bánnak a muszlimokkal. Az egyik oldalon az összes vallásos közhely, a másikon az összes tabu, még talán disznót is ettek, csak épp nem vágták a képernyőn. De mondom, a film alapvetően rendben volt, és érdekes, csak nem szabad elfelejteni, hogy valós események fiktív elbeszélése, nem pedig dokumentumfilm, és itt jön a csavar a mi történetünkben: 

A filmet az Európai Unió Emberi Jogi filmfesztiválja alkalmából tűzték műsorra, egyébként talán a koncepció részeként, és a budapesti Verzió fesztiváltól eltérően javarészt fikciós filmeket vetítettek, ami mindenképp rendkívül szubjektív, de talán sokszor nagyobb hatása van (egyébként ez sem igaz szerintem, dehát én dokufilmbuzi vagyok). Akármi is volt a cél, az emberi jogokról itt nem nagyon esett szó a film után.

Az elfogultság második lépcsője, és ez már nem a film, hanem a fordító hibája, egyébként ezt nem voltam rest megosztani a bent maradt, nagy egyetértésben szörnyülködő nézőkkel (talán az egyetlen nézőként, aki mindkét nyelvet bírja), hogy a török feliratban egyszer sem jelentek meg a káromkodások, amikor bosnyákok használták azt, minden alkalommal ott szerepelt a török filmfeliratozásban egyezményes, univerzális káromkodás "lanet olsun!" :) amikor a szerbek beszéltek. Nem is értem, hogy miért, és hogy lehet ez, már már kezdtem magam paranoid szerbofilnek érezni amiatt, hogy ezt észrevettem, dehát nem lehetett nem észrevenni a fordító óriási hibáját, mely szintén elfogultságból (jobb ötletem tényleg nincs, mert a véletlen statisztikailag kizárható) eredhet, de mindenképp elfogultsághoz vezet a befogadásban.

És ezen elfogultság harmadik lépcsője maga a moziterem, és a kedves közönség, még pontosabban az az információs környezet, amelyet a nézők kintről hoztak magukkal, és amelyet együtt teremtettek meg újra a moziteremben, mely eredményeképp egy eléggé bigott vallásos narratíva, és interpretáció nyert megerősítést ismét, óriási diszkriminációval a helyi többségi muszlim vallás javára. Ez a beszélgetés nélkül is teljesen egyértelmű lett volna a nézőközönség félhangos reakcióiból. Ez a kontextus sajnos az általános félműveltség, ami jórészt a helyi médiából származik, ami pedig még szomorúbb, hogy mértékadónak tartott újságok is bulvár szinten foglalkoznak ilyen kérdésekkel, és kritikátlanul közvetítik az erőszakra éhes nyugati médiaforrásoktól átvett képeket és szövegeket, kiegészítve azt a sajátos török bigottan vallásos szemlélettel. Bárkit megkérdezel Törökországban, 10ből 9szer a balkán háború sztorija a következő: a keresztények (a szerbek!, horvátok például nem) mészárolták a szegény ártatlan muszlim tesókat (azok néha a bosnyákok, néha a románok, erre már nem mindig emlékszünk, na!). Ilyen egyszerű ez kérem! Miért? Mert a muszlimok jók, és minket ezért bántanak. Hogy ki miért bűnös, és ki mennyire állat, és ezt főleg nemzetiség vagy vallás szerint rangsorolni, itt ebbe hadd ne felejtkezzek bele, de az azt jegyezzük meg, hogy mindhárom résztvevő nemzetiségnek voltak szabadcsapatai, és követtek el igen figyelemreméltó dolgokat a civil lakosság ellen. Erről itt kuss van! Például. Sok mindenről. A végeredmény az a paradox helyzet, hogy az emberi jogok filmfesztiválján, egy olyan országban, ahol a vallási és etnikai kisebbségek igen sokat szenvedtek (n?), a többségi szunnita muszlim közönség elégedetten hátradőlve vállal a népirtás áldozataival szolidaritást, egész addig, amíg Allahhoz imádkoznak azok is. Nem azért háborodik fel, mert ártatlan embereket gyilkolnak, hanem azért mert olyanokat, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak. Muszlim jogokban hisz, nem emberi jogokban, és ez a film, arra a sztereotípiára erősít rá, hogy az ő fajtáját bántják Európában - ld.még bevándorlás, vendégmunkások, xenofóbia Nyugat-Európában, ami fontos kérdés ott, de itt más a helyzet. Tudom, mert Magyarországon is ez történik, hogy a többség kisebbségben, fenyegetve érzi magát, és normatív értékrendjét azoktól, akik nem hajlandóak azt betartani. Nincs veszélyesebb, mint a berezelt többség. Ezen társadalmi feszültségeknek igen komoly következményei vannak, főként a kisebbségekre nézve, legyenek azok vallási - aleviták, vagy etnikai csoportok - kurdok, örmények.

A másik gyönyörű példa a vallási alapú hírbefogadásban (vagy hogy nevezzem ezt), Izrael kérdése, ahol a szélsőbalosok és a társadalom nagy része, azt döntse el mindenki maga, hogy mennyire jobbos a skálán, egyetértve a palesztinokat támogatják. A nagy többség, a médiát is beleértve, felejtsük el a véleménymentes, objektív hírszerkesztést, mert a palesztinok is muszlimok. És a zsidók bántják a muszlimokat! Mi, hogy keresztények is vannak köztük, és őket is? nahát ezt nem hallotta itt senki. A szélsőbalosok pedig egy kizsákmányoló, etnikai és vallási alapon megkülönböztető, fasisztoid törvényekkel diszkrimináló állam ellen állnak ki. A végeredmény látszólag ugyanaz, a különbség mégis egy világot pusztíthat el, vagy menthet meg.

Mindkét példához a viszonyulásunk kardinális, nem az, hogy melyik oldalt támogatjuk, hanem hogy milyen logika mentén, az számít. Mert az egyik logika újratermeli a feszültségeket, a másik pedig értelmetlenné teszi azokat. Mindenki döntse el magában, hogy melyik a melyik.

A moziteremben rögtön kiderült ez is. Nagynak tűnt az egyetértés, amíg be nem dobtam röviden a kritikai észrevételeimet, amire többek között azt a választ kaptam, hogy ha a valóság nem volt kiegyensúlyozott, akkor a filmnek sem kell annak lennie, és hogy más a háborúban egy-két civilt legyilkolni, és más népet irtani. (így! kilóra mérve)

Ti már csak tudjátok, mondtam, aztán kisétáltam az ökölbeszorult arcok között.